Szerkesztő:Tibor&Ildikó/próbalap2

vitéz Villám Mihály

Vitéz Villám Mihály (m.kir.tiz.)  1922. augusztus 14-én született Kecskeméten. Gyermekéveiről nem sokat tudunk. Általános iskolai tanulmányai után a kecskeméti Református Gimnáziumban érettségizett.

Szülei földművesek voltak, viszonylag nagy szőlő területen gazdálkodtak, ahol a kicsi Mihály is sokat dolgozott.

Érettségi után azonnal a repülőcsapatokhoz vonult be önkéntesként, repülő kiképzést Nyíregyházán kapott. Ekkor még az országban béke volt. De háború szele őt is elsodorta, és haláláig végigharcolta. Harcolt az orosz fronton, majd közvetlenül az ország védelmében. Többször sebesült, de sebesülései után újra és újra repült és harcolt.

Kétszer léptették elő soron kívül, valamint Kormányzó Úr vitézségi érdeméremmel tüntette ki, de vitézzé avatása halála miatt már nem történt meg (később az utókor pótolta és 2012. szeptember 21-én poszthumusz vitézzé avatta a Történelmi Vitézi Rend). Utolsó csapatteste, a 102/2. „Tigris” gyorsbombázó század volt, ahol légi lövészként szolgált, Me-210 –en.

1944. október 30-án  aznap már sokadik bevetésre dübörögtek fel az Me-210 hatalmas motorjai. Kovács József  szkv. –vel szálltak fel. A támadó raj parancsnoka kiadta a parancsot, irány Kecskemét! Miska szíve sokkal hevesebben vert, amikor megtudta, hogy szeretett városát kell védeni. A sors iróniája, hogy éppen városa védelmében esett el. És épp azokban  a szőlőkben érte a halál, ahol gyermekéveit töltötte. A szovjet páncélos ék  Kiskunfélegyháza  Ék felöl támadta a hírös várost. Ennek megállítása volt a feladatuk. Miska biztosan nagyon  motivált lehetett, hogy Kecskemétet, szinte szülei házát, a szőlőt védheti. Valószínűleg sokkal mélyebb rácsapást tettek, hogy biztos legyen a bombatalálat és megállítsák az előre törő páncélos éket. Ez lett a vesztük is, mert a csapat légvédelem gépágyúja eltalálta az Őket. Miska több találatból vérzett, nyaki találata nagyon súlyos volt, emiatt többször elvesztette eszméletét, a kötelék parancsnok kiadta a parancsot, mindenki egyénileg haza! Az Ő gépüket ekkor már lángok mardosták, a bal motor leállt. Tudták, hogy Budaörsre már nem jutnak el, de itt van Kecskemét, ott még magyarok vannak, talán odáig eljutunk. De a Messer folyamatosan vesztett a magasságából, s szinte már látták a kecskeméti betont, de  a Messer már kormányozhatatlanná vált és már a kabin is lángolt. Ekkor elhangzott a parancs „gépet elhagyni”! Miska sebesülései ellenére még ki tudott ugrani, de oly kicsi volt a magasság, hogy az ernyő nem nyílt ki. Képzeljük el, hogy mit élhetett át, hiszen tapasztalt repülő volt, tudta az ernyő már nem nyílik ki. Ott a Kiskőrösi út és a Félegyházi út által határolt öreg szőlőben zuhantak le, nem túl messze otthonától.

Az ott dolgozó emberek felismerték, hiszen közülük való volt, és rohanva szóltak szüleinek. Emberi agynak felfoghatatlan, mit érezhettek a hír hallatára. Édesapja öccsével együtt rohant a helyszínre. Az agyukban egyetlen gondolat volt csak „csak éljen az egyetlen nagyfiam”. Egész úton ahogy rohantak, dübörög a vér, talán még él, talán még nem halt meg. Fohászkodnak Istenhez, futnak, rohannak nincs már lélegzet, már csak a láb visz, s akkor meglátják, ott fekszik ejtőernyőjébe gabalyodva, nincs már élet,  már nem lehet segíteni, Meghalt a Miska!! A pilóta társa még a gépben van összeégve, de a távolban már hallani a páncélosok dübörgését. Nincs más lehetőség ott kell „eltemetni” a hős repülőket. Szerszám sincs, saját kezükkel kaparják a homokot, hogy eltemethessék őket. Képzeljük el, milyen érzések kavarogtak az édesapában és az öccsében, amikor az önkezükkel kapart sírba tették  őket. Szinte leírhatatlan ez a fájdalom, ahogy ballagtak szótlanul, zokogva haza, s édesanya otthon reménykedve vár, zakatol a szíve amikor meghallja hazatérők nehéz lépteit. Ahogy belépnek tudja már, minden hiába. Jár az agy, kérdezi a Jóistent „miért”? és csak üres csend a válasz. Még a pap sem tudja megáldani, hiszen a megszálló csapatok miatt kijárási tilalom van. Nem lehet menni a „sírhoz” , pedig minden odahúz. Elsiratni a hős fiút.

Amikor elvonul a front, újra felszakadnak a sebek, s majdhogy nem titkon, csendben eltemetik a Református Temetőben. A szülők nagy fájdalmára nem hősként, hanem szinte bűnösként, mert védte a hazáját és a legdrágábbat adta a 22 éves életét, mert az  ország már az orosz megszállást nyögi. Bűn volt katonának lenni, bűn volt a hazát védeni. Így szép csendben, rettegve, félve sírba került. Nemhogy megbecsülést, dicsőséget nem kap, még jó, ha családját nem hurcolják el!

Mily kegyetlen a sors, még egyszer felszakadnak a sebek, mert a református egyház  pár évvel később megszünteti a parcellát, ahol nyugszik. Ismét csendben, rettegve új sírba kerül.