Aladár vacsora közbeni illetlenségei megbotránkoztatják a családot, szerintük faragatlan és híján van az illemnek. Annyira felbosszantja őt a dolog, és az is, hogy Máris szomszéd leteremti, amikor véletlenül nekimegy a folyosón, hogy a következő űrutazás alkalmával hatalmas gázt ad. A Gulliverkli sebességmérője kiakad, az űrhajó pedig szemmel láthatóan a kiindulási pontnál van. A gond csak az, hogy a Földön egyetlen fényforrás sem láthat, amikor leszállnak a vaksötétben, úgy döntik, megvárják a hajnalt. Kiderül, hogy egy dzsungel kellős közepén vannak – és amikor meglátnak előbb egy óriási lepkét, majd egy rég kihaltnak hitt ősembert, rádöbbennek, hogy valahogy visszakeveredhettek legalább félmillió évet a múltba. Egy mamut veszi üldözőbe őket, amit Aladár egy hatalmas sziklatömbbel terít le. Megszelidíti a majomembereket, majd amikor látja, hogy azok milyen bárdolatlanok, jó modorra igyekszik tanítani őket. Mikor azonban már éppen látható eredményt érne el, védenceit megtámadják a huliganthropusok – brutális, ám már-már arisztokratikus módon udvarias majomemberek. Aladár és Blöki ekkor lépnek le és érkeznek vissza a jövőbe, méghozzá a vacsora előttre, így Aladár a legutóbbi fiaskó helyett bemutatja, milyen illemtudó.
A regényváltozatban (a fizika törvényeinek egyébként megfelelően) Aladár és Blöki nem a múltba, hanem a jövőbe kerülnek, ahol a civilizáció valami ismeretlen okból kifolyólag barbarizálódott ennyire vissza. Valószínű, hogy a szocializmus utopisztikus felfogása miatt az eredeti történet nem ment át a cenzúrán, csak így, módosított változatban.
